Menjünk a Vígbe

Az apai nagyanyám, Ica mama egyszerű falusi asszony volt.

Mezítláb járt, kapált, metszett, állatokat nevelt, káposztát taposott, kenyeret dagasztott, sütött, főzőtt.

Szerettem a humorát, nem csak én.

Egy kedves barátnője (megtartva a 2 méter távolságot, mert a főnökének a felesége volt) pesti lány volt, aki történetesen vidéki asszonnyá vált.

Falusi élete pesti módra zajlott. Házvezetőnő, pedikűr, manikür, berakott haj.

A két stílus a humorban, nevetésben vált eggyé.

Együtt jártak színházba Budapestre.
Mikor, hogy jutottak el, de mentek. 

Nagyanyám akkor elővette a lila dzsörzé ruháját,
a kézzel varrott vajszínű bőrcipőt, és hozzá a vajszínű bőr ridikült.
Honti Hanna volt a minden.

Hazaért, mesélt, a csillogásról, a zenekarról, 

Hontiról, énekelte a Hajmási Pétert nokedliszaggatás közben. 

Ott sertepertéltem mellette a sparhelt körül. 

Nekem a színház a tejfölös csirke, a túrós bukta illatával együtt érkezett élményként.

Ezért vagy sem, szeretem a színházat.

Valamikor Kb 25-26 éve egyszer eljutottam a Vígbe.

A Cyrano-t láttam Szervét Tiborral. Elvarázsolt.

Persze, jártam más színházakban, de mindig vágytam vissza.

Aztán Eszenyi Enikő lett az igazgató.

Enikőt mindig figyeltem, sosem értettem. 

Tetszett az exhibicionalizmusa, a hippisége, a dámasága, a tehetsége.

Emlékszem a Fekete Pétert tv felvételen néztem meg, 

olyan erővel hatott rám a karaktere, az ereje. 

"Lesz maga juszt is az enyém..."

Gondoltam, szeretném élőben is látni Őt színházban.

A tangós előadását láttam Debrecenben. 

Combok csókja. 

Jó volt, de nem az igazi, nem volt színház fílingje

Érlelődött bennem, a Budapestre járni színházba gondolat - 

két pici gyerekkel, nagyszülők nélkül.

Szóval maradt a vágy.

Olvasgattam a Vígszínházról, nézegettem a színlapot, 

Facebook ismerősként figyeltem Eszenyit.

Tavaly felsóhajtottam az autóban, 

amikor megláttam a homlokzaton a Nagy Gatsby plakátját.

Meghallották a sóhajt, és a Jézuska 3 alkalmas Vígszínház bérletet hozott ajándékba.

Elindult a szervezkedés. 

Vidéki asszony úgy péntek-szombat-vasárnap menne előadásra. 

Nagy Gatsby, a Pestiben Mikve, aztán valami Molnár Ferenc. 

Ez volt a tervem.

Hívtam a szervezést januárban,
februárra már nem tudtam foglalni, és márciusra sem. 

Február 10. Ekkor jön ki az áprilisi műsor. 

Egész nap csörgettem, foglalt. Másnap felvették. 

Nagy Gatsbyre nem tud adni, a Mikve nem megy... 

Hétvégén nincs hely.

No, lett  (minden mindegy alapon) 

Mágnás miska egy áprilisi csütörtök 19:00-ra, 

aztán egy vasárnap este 10 nap múlva a Liliomra. 

A bérlettel el kellett menni a színházba, mert csak úgy adják ki a jegyet. 

Megszerveztem, családon belül lett megoldás, átvették azokat.

Aztán megkoronáztak minket, és Eszenyi is letűnt.

A 3. előadást májusra már nem erőltettem. :-D

Tanultam ebből.

Ne várj! 

A legnagyobb tehetség is kifordulhat önmagából.

Sajnálom. 

Remélem, jó igazgatója lesz a színháznak, 

(Rudolf Pétert is nagyon szeretem :-) )

remélem, megreformálja a szervezést, 

remélem nem ad ki felelőtlenül bérletet, 

remélem a vidékieknek is lesz lehetősége egyszerűbben bejutni oda. 

Remélem, Enikő kipiheni, és újraszervezi önmagát, megtalálja gyökereit 

remélem látom még Őt színpadon, élőben játszani. 

Remélem. :-)

A bejegyzés képei a netről és saját archívumból valók.

Értem én, hogy gőzgép, de mi hajcsa

Falusi asszony fejemmel nem nagyon foghatom fel, ami a világban történik.

Teljesen szürreális számomra.

Értem, hogy pandémia (világjárvány), de hogy?

Mármint azt is értem, hogyan terjed a fertőzés, 

amit nem értek, hogy eddig miért nem éltem meg ilyen intézkedéseket, 

hiszen ennél veszélyesebb kórokozók is terjedtek már.

Tehát, mi ez a felfokozott világhangulat? 

Vagy ez túlzó, vagy az eddig megélt 50 évemben vertek már át többször.

No, mit tehetek én?

Hát, alkalmazkodom. 

Magam részéről örülök a suliba járás szünetelésének, 

annak, hogy a skacok itthon vannak.

Kimerítő tanrendünk és tantervünk van Magyarországon.

Leírom még egyszer, kimerítő. 

Mind a gyerekek, mind a szülők, mind a pedagógusok számára.

Hát, most begyakorolhatunk valami mást.

Digitális, online oktatás.

Ha ügyesek vagyunk, akkor csinálhatnánk olyan jól, 

hogy lehetnénk elsők, és a legjobbak Európában.

A fiúk iskolájába közel 800 diák jár, 6-15 évesek.

1 tornaterem ennyi gyerekre, napi kötelező tesikkel... 

(aki ezt kiatlálta, úgy hogy a feltételek nem adottak...)

Emlékszem, Barni elsős volt és hazajött az első tanítási napról, azt mondta:

"Anya! Szerintem, nekem nem jó ötlet az iskola."

Mit mondhattam, kicsim ez van. 

Ide fogsz járni 8 évig, de mindenben segíteni foglak, 

hogy ne kínlódás, hanem öröm legyen.

Aztán jött az első hosszabb tanítási szünet. 

Itthon voltunk, sok időt töltöttünk a szabadban. 

Majd vissza a suliba. 

Vittem reggel, tele az aula gyerekekkel, zaj, moraj, zsivaj.

Barni rám nézett riadtan: 

"Ebbe a hangzavarba kell visszajönni?"

Megértettem, megfogtam a kis kezét, mosolyogtam, 

és belül szorult a lelkem, 

mert tudtam elvesznek valamit tőle, ami még az övé lehetne.

Tömegeket tolunk be épületekbe, kőbe, téglába, betonba, bitumenbe, 

műlevegőt lélegzünk, mesterséges fényben vagyunk életünk nagy részében.

Levegő kell, napfény kell, tisztító eső kell, kártevőt gyilkoló fagy kell, 

port elsöprő szél kell, élet kell.

Csend kell, józan gondolat kell, tiszta érzelem kell, jóindulat kell, 

nyitottság kell, elfogadás kell, szeretet kell.

Fordul a világ kereke, fordul az élet ereje.

Forduljunk hát, mi magunk is!

Felsőtárkány felett jártunk ma, idusán márciusnak 2020-ban, 

amikor a korona vírus miatt leállt az eddig megszokott életmód a Földön.

A Nap sütött, az ég kék volt, a szél fújt, a rügyek kukucskáltak, 

a csend hallható volt, a patak csordogált. 

Élet volt, tiszta, nagyszerű, szerethető.

A bejegyzés képei mind, a saját gépemből valók.